Egyre kevesebben keresik a templomokban Istent – főleg azok miatt, akik ott vannak

Újra elérkezett a közismert mondás aktualitása, miszerint sok ember minden „másnap” ellátogat a templomba: Húsvét másnapján, meg Karácsony másnapján. Valóban, az éjféli misék létszámadatai alapján, kis hunyorítással, erős túlzással talán még hihetőnek is tűnne a „keresztény Magyarország” mítosza. De ha annyit jelentene a kereszténység, hogy valaki most jött a templomból, nagy bajban lenne az illető társadalom, morálisan mindenképp. Mert a lélek tisztaságát nem kilóra mérik, avagy az ennek a cikksorozatnak az első írását jegyző Fábri Györgyöt idézve: a betlehemi csillag erejét nem tudjuk lájkokkal skálázni.

Ez a felismerés pedig szorosan összefügg a mostani népszámlálással, amelynek vallási hovatartozásra vonatkozó kérdése a legnagyobb udvariassággal közelítve is kevés érdemi információt fog szolgáltatni arról, hogy mennyire járja át a keresztény értékrend, hitbeli elkötelezettség, különösen pedig a kereszténységből fakadó tettek sokasága hazánk polgárainak sokmilliós közösségét. Az viszont látványosan felismerhető, hogy valahogy mindig akkor jut eszébe az egyházi vezetőknek saját tevékenységük fontosságáról különböző reklámfelületeken információt közölni, amikor jelentős mértékű anyagi érdekük fűződik ehhez. Hogy erre a lehengerlő reklámkampányra aztán honnan jut forrás, miközben még a papok fizetését is az állam egészíti ki, maradjon költői kérdés.

S bár lehet ügyeskedni a számokkal, azért mégiscsak a szemünk láttára omlik össze a hazai egyházi struktúra, ezzel párhuzamosan és ettől nem függetlenül egyre indulatosabb, egyre sebzettebb szívű a magyar nemzetnek az a része, amely még nem költözött el melegebb szívű éghajlatra. Ez pedig nem a véletlen műve, hanem egy súlyos rendszerhiba eredménye.

Önszórakoztató gettóegyház

– Amúgy minden főpap ilyen …? – kérdezte a közelmúltban a gumis, miközben a téli abroncsokat rakta fel az autómra. A kipontozott rész nem túl irodalmi jelzőt takar, s mint megtudtam, az egyik hazai katolikus főpásztor nekem címzett nyílt levelére utalt vele a szerelő. Szerinte abból az írásból áradt a felsőbbrendűség, a kioktatás, amit fájt olvasnia. Talán azért, mert a maga módján ő, ez a kétkezi, dolgos ember is keresi a kapcsolatot a természetfelettivel, még talán a vallási kérdések is érdeklik – miért is olvasná különben a Szemléleket –, de az ilyen megnyilatkozások elriasztják. Hosszan tudnám sorolni az általam hallott vallomásokat a barkácsáruház pénztárosától a népszerű dalszerzőn át a neves médiaszemélyiségig, amelyekben az a közös, hogy egyszerre tapogatóznak valami istenféleség irányába, miközben el vannak keseredve az egyházat hivatalosan képviselők viselkedésén, megszólalásain, vagy éppen beszédes némaságán.

Valami ilyesmi szűrődött át számomra annak a Pápai Gábornak a szavain is, aki egyszerre tartja magát Istent kereső embernek és „Isten-vaknak”. Ő az a karikaturista, akit a magát kereszténynek címkéző politikai elit egyik hangadója azért a rajzért fogott perbe, aminek az alkotó szándéka szerint semmi köze a kereszténységhez. Amíg az „írástudók” azon mesterkedtek, miként árthatnának neki a jog eszközeivel, a Szemlélek részéről mi hasznosabbnak láttuk, hogy beszélgessünk vele, így megismerjük, megértsük lelke rezdüléseit, a tettei mögött álló motivációkat. Felismertük, hogy Gábor jó ember, ezért is kértük fel épp őt, hogy készítse el friss egyházi kommunikációs felmérésünk illusztrációját.

A bárki által kitölthető online kérdőívünk mellett a felkérésünkre készített reprezentatív közvélemény-kutatásból kiderül például, hogy a válaszadók 93,8 százalékát egyik közelmúltbeli hazai keresztény nagyrendezvény sem szólította meg. Ennek ismeretében nem enyhe, hanem mértéktelen túlzásnak tűnik arról beszélni, hogy a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején „1200 millió katolikus” figyelt volna hazánkra. A Szemlélek felmérése szerint a magyar társadalom 3,6 százaléka vonódott be ebbe a programba, ami összhangban van azzal, hogy a szervezők 200 ezer regisztrálóról beszéltek, plusz egyéb érdeklődőkről.

Ennél is beszédesebb, hogy a reprezentatív kutatás adatai szerint a társadalom tagjainak 64,2 százalékát semmilyen mértékben nem befolyásolja morális döntései során a keresztény egyházak hivatalos kommunikációja. S míg a válaszadók 20,4 százalékát hidegen hagyja, hogy vallási szervezetek bulvármédiából ismert, lájkvadász celebekkel népszerűsítsék magukat, 58,2 százaléka kifejezetten helyteleníti ezt a gyakorlatot.

És akkor még nem említettük a pártfüggőséget, de ennek tényszerűsége minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvaló. Akinek füle van, hallja, akinek szeme van, látja, mi zajlik ezen a téren hazánkban. Jöhet tanárok módszeres megalázása, egészségügyi dolgozók lekezelő helyezgetése, antiszociális intézkedések, gyűlöletkommunikáció, ellenségképek generálásának hosszú sorozata, pedofil-, homoszexuális-, házasságtörő botrányok, sőt, lehet maga a NER a karaktergyilkosságok és pornográf tartalmak egyik legfőbb „beszállítója” – egyházi vezetőink szemrebbenés nélkül támogatják a rendszert.

Emellett hiába jön szembe a valóság, hiába szinte csupán az állami források, avagy becsatornázott közpénzmilliárdok tartják lélegeztetőgépen a történelmi egyházak recsegő-ropogó struktúráját, megingathatatlannak tűnik a pozitivista, tévedhetetlenséget sugalló klerikális kommunikáció. Ahogy Beer Miklós katolikus püspök frappánsan megfogalmazta néhány éve: ez bizony „önszórakoztató gettóegyház”, amiből ideje lenne kilépni.

Úgy gondolom, az egyházi vezetők nem tudatosan, rosszakaratból ragaszkodnak egyrészt a napjainkra egyértelműen megromlott gyümölcs hatását keltő politikai rendszer tömjénezéséhez, másrészt saját nagyszerűségük látszatának bármi áron való fenntartásához. Hanem azért, mert kínosan kerülik a valósággal való szembenézést. Hogy miért teszik, csak ők tudhatják. Talán félnek tőle, hogy valami katasztrófa történne, ha kiderülne, milyen kevés a valódi hívő – még az ő köreikben is? Vagy aggódnak, hogy ha olyat találnának mondani, ami nem tetszik a Platthy Iván írása alapján az egykori vallási kegyurak szerepét betöltő pártembereknek, akkor elzárulna a pénzcsap, véget érne a kényelmes világ?

Inkább elszórakoztatják magukat és az erre fogékony személyeket a celebjeikkel, a pártlapoknak adott, pártérdekeket szervilisen támogató megnyilatkozásokkal, a kereszténységet hatalmi, ideológiai bunkósbottá silányítani próbáló „politikai kereszténység” zászlóvivőinek templomokban előadott „tanúságtételeivel” (ez történt
például december 21-én este a Szent István-bazilikában). Kínosan vigyáznak rá, nehogy őszinte, szíveket megérinteni képes szeretet áradjon belőlük, s ha egy püspök mégis ilyesmivel próbálkozna, hamar helyre teszik fentebbről, hogy az csak tévedés lehetett.

Pedig az első apostolok is csetlettek, botlottak, bealudtak, tagadtak, kételkedtek, helyezkedtek… Csak ebben a sok esendőségben nagyon is helye volt Istennek, aki a kegyelemmel ki tudta pótolni az emberi bénázást. Nekünk azonban többnyire „hibátlan” apostolutódok jutottak, akik a keresztény tanítást is készek félretenni, ha a pártérdek ezt kívánja. Pedig sokkal inkább az lenne a feladatuk, hogy a szeretet Istenét méltón képviseljék a világban, hogy kegyelmet közvetítsenek.

Valódi válaszokra várnak a keresők

Kétféle ok miatt nem jönnek az emberek templomba: mert még nem találkoztak katolikussal, vagy mert találkoztak katolikussal – ezt Varga László kaposvári katolikus püspök mondja a Szemlélek Társalgó nevű podcast karácsonyi adásában, ahol az említett Beer Miklóssal együtt a jövő egyházáról fogalmazzák meg gondolataikat. Varga László olyan egyházról álmodik, ami kicsiny, esendő, sebezhető – mint a betlehemi kisded. Pont az ellenkezője az előbb ismertetett „hatalmas és hibátlan egyház” ideáljának.

Ennek a hitelességnek, önazonosságnak márpedig hatalmas tétje van, az emberek ugyanis nem szűntek meg keresni a válaszokat életük legalapvetőbb, legfontosabb kérdéseire. Nem arra, hogy van-e cukor a boltban, vagy mennyibe kerül az üzemanyag – ezek legfeljebb átmenetileg tűnnek izgalmas ügyeknek. De mi lesz velünk a halálunk után? Van-e örök élet? Hol a rossz és a jó határa, és van-e értelme ezt méricskélni? Bűn-e az abortusz, az eutanázia, vagy az, ha a saját neméhez vonzódik valaki? Ha igen, miért, ha nem, miért nem? Miért nem találok párt magamnak? Miért halt meg a gyermekem? Miért van ennyi szenvedés a világban?

Örök kérdések várnak megfejtésre, és a tömegek a lábukkal szavaznak. Nem csupán a presztízs tekintetében kisebb, gyakran nevenincs gyülekezetek imatermei felé migrálnak a valaha templomjárók, hanem sorra szaporodnak a virtuális közösségek, a metaverzum(ok)ban pedig már állnak a digitális templomok, amelyeket nem elsősorban történelmi felekezetek buzgó klerikusai emeltek. Hanem azok, akik vágynak a természetfelettivel való kapcsolatra, és/vagy jól tudják, milyen sokan vágynak erre.

Nem állítható, hogy ne vették volna észre az egyházi szervezet működtetői is ezt a trendet, így ha nem is régóta, de immár létezik intézményes közösségi oldala például a Magyar Katolikus Egyháznak, noha az ottani tartalmak pont annyira keltik fel bárki érdeklődését, amennyire ezt csukott szemmel megtippelnénk. Egy kissé túllelkesült vallási blogger szerint még a TikTokra is „berobbant” a hazai katolikus egyház, a csatorna 878 követőjének értékelhetősége azonban a legérzékenyebb szeizmológiai műszerek számára is komoly kihívást jelentene.

Eközben hiába veszek részt évek óta – néha előadóként – a legnagyobb hazai médiaszakmai konferencián, egyetlen kereszténységet képviselő személlyel sem találkoztam ott. Még Pál Ferenc is úgy kezdte legutóbbi, pszichológiai témájú előadását: „most nem katolikus papként vagyok itt”. Nem is az a kérdés, hogy azt vajon hogyan csinálja, hiszen egy pap mindig pap marad, hanem hogy miért mondja ezt. Ennyire kellemetlen ahhoz a közösséghez tartozni? Ennyire elriasztó lenne beleállni, hogy „én úgy vagyok neves előadó, hogy közben katolikus pap is vagyok”? Pláne annak ismeretében, hogy nyilvánvalóan minden jelenlévő pontosan tudta, hogy Pál Ferenc igenis katolikus pap, ez az információ ott szerepel az előadói bemutatkozásában, el is szokta mondani a hallgatóságának.*

Ki ad nekik enni?

Meggyőződésem, hogy velem együtt nagyon sokan vágynak a boldogságra, a jó életre, az örömre, és azt sem bánnák, ha ennek az egésznek nem lenne vége. Soha. A jó hír, hogy ez lehetséges. A rossz pedig az, hogy ezt a hírt alighanem kevesen ismerik. Ha nem így lenne, sokkal kevesebb sértés, sértődés, sebzettség lenne jelen az életünkben.

Rengeteg szív vár felhevítésre, rengetegen várnak rá, hogy a testük és értelmük mellett a lelkük is jóllakjon, egészséges legyen. Ilyesmit nem mérnek a népszámlálások, de nem is kell: minden emberben ott van az a beépített műszer, ami megérzi, ha valaki jó hozzá, ha valami jó neki, ha valaki szereti, és azt is, ha valakiben megbízhat.

És miközben a hazai történelmi egyházak vezető képviselőinek bizalmi indexe annyi, amennyi, itt van ez a gyermek a jászolban, akit már akkor meg akartak ölni, amikor még meg sem született, akinek a családját nem fogadták be a fagyos éjszakában, így állatok közt, egy istállóban jött világra. Benne mindazok, akik ölelésre, vigasztalásra, lelki gyógyulásra vágynak, nyugodtan megbízhatnak. Hiszen ő aztán nem félt élni, nem félt szeretni, nem félt sírni, nem félt szenvedni sem. Amikor a csodálatos kenyérszaporítás bibliai története szerint a tanítványok el akarták küldeni a tömeget, hogy ételt vegyenek magukhoz, Jézus ezt találta mondani a munkatársainak: „Ti adjatok nekik enni!” (Márk evangéliuma, 6. fejezet 37. vers). Ők pedig megbíztak benne, és láss csodát!

Az emberek minden korban szeretetre éheznek. Vajon napjainkban, Magyarországon ki ad nekik, nekünk enni?

* A jelölt mondat eredeti megjelenésekor nem szerepelt a cikkben, az a szerző kiegészítése.